[ad_1]
Petőfi Sándor számos bordalt szerzett, ételek azonban nem ihlették meg. Utazásai során papírra vetett feljegyzéseiből kiderül, hogy gyakran nyelte az éhkoppot, a kedvence a túrós tészta volt, de soraiból következtethetünk a korabeli étkezési, vendéglátási szokásokra is.
Poétánk az 1845-ben kelt Úti jegyzetekben felidézi, hogy vándorszínész korában serért, borért, tormás kolbászért szaladt a kocsmába a társulatnak, katonaként pedig kukoricagombócokat főzött közlegény társai számára.
„Ha kritikusok nem volnának: a világon legjobban utálnám a tejfölös tormamártást, de így azoké az elsőség, s csak második helyet foglal a tejfölös-torma. Ettől reszketek, ha valahova hínak ebédre” – vallja be. A túrós tésztát viszont szerette, erről árulkodik a barátjának, Kerényi Frigyeshez írott levele. „Szeretőmet, a franciákat, a túrós tésztát és a rónaságot fülem hallatára ne gyalázza senki.” Kortársaitól, többek között Egressy Bénitől, versei első megzenésítőjétől tudjuk, hogy kedvelte az aludttejet, a gulyást, a hagymás rostélyost és a paprikás csirkét is.
Csigát is evett
Jókai Mór így emlékezik az Aki holta után áll bosszút című kisregényében: „Színház után elmentünk vacsorálni a Sperlbe (ott volt a Váci utcán egy kurta kocsma), oda járt Petőfi rendesen. Télen szerette a csigát, nem a tésztát, hanem a valóságos éti csigát… és hozzá karlócai ürmöst ivott.” Akkoriban mindenki evett éti csigát. A szegények forró vízben megfőzték, a házától megszabadították, hagymás zsíron megsütötték és tojást ütöttek rá. A gazdagok burgundi módra fűszervajjal elkészítve, a kifőzött házába visszatöltve fogyasztották.
[ad_2]
Forrás link
